Verdun – Fel nem robbant lőszerek!

Falkenhayn elképzelése az volt, hogy mivel a németek ereje és ellátottsága amúgy sem tette lehetővé, hogy egy áttörés után komolyabb területeket foglaljanak el és tartsanak meg, a legjobb megoldás, ha csapdába ejti és lemészárolja a francia erőket. Volt is egy erre megfelelő kiszögellés a nyugati front egy részén: Verdunt három oldalról német csapatok vették körbe, ráadásul évszázados történelme során mindig is fontos csatatérnek számított, amit presztízsértéke miatt a franciák valószínűleg minden erejükkel védeni fognak.
A német terv az volt, hogy lehengerlő erejű támadást indítanak, de valójában nagyobb előrenyomulás helyett csak arra törekednek, hogy a lehető legjobb pozíciókból fogadják a visszafoglalásra odaküldött francia csapatokat. Az eredeti elképzelés szerint legrosszabb esetben is két főnyi francia veszteség jutott volna egy elesett vagy megsérült németre, de Falkenhayn az 5:2 arányt sem tartotta elképzelhetőnek. A hosszabb távú cél az volt, hogy Verdunnél olyan nagy csapást mérjenek a franciákra, hogy azok a megadáson is elgondolkozzanak.
Az első támadást 1916. február 12-ére tervezték, azonban az időjárás közbeszólt. Sűrű köd és kellemetlen hideg volt, zuhogott az eső, így hiába gyűlt össze több tízezer német katona a Verdun városától alig néhány kilométerre lévő frontvonalon, a parancsnokok a halasztás mellett döntöttek. Történészek szerint ez volt, ami megmentette a franciákat: volt idejük kiszúrni a német csapatösszevonásokat, így komoly erőket csoportosíthattak át, és megerősíthették a környék védelmét. Érdekes amúgy, hogy bár Verdun környéke (hadászati szempontból eseménydús múltja miatt) tele volt erődökkel, a franciák korábban az ágyúk és a katonák többségét a front más pontjaira irányították el a világháború első két évében, hogy aztán kilenc nap alatt a lehető legtöbbet visszaküldjenek ugyanoda.
A német támadás végül 21-én hajnalban indult. Kilenc órás tüzérségi előkészítéssel perzselték fel a célul kitűzött területeket, az adatok szerint egy-, vagy akár kétmilliónál is több német tüzérségi lövedék hullott le a csata elején. 140 ezer német katona támadt a mintegy 30 ezer fős francia csapatokra, így az első néhány nap a korábbi támadásokhoz képest komoly eredményeket hozott. A németek kilométereket haladtak előre, sőt, elfoglalták az akkoriban bevehetetlennek gondolt Douaumont-erődöt – amelyről kiderült, hogy alig néhány tucat tartalékos tüzér védte, mert a franciák már hónapokkal korábban kivonták onnan a csapataikat.
Nyugaton a helyzet tényleg változatlan.
A lehengerlő német támadás a nagy számban bevetett lángszórósok és repülők, illetve az esőként hulló tüzérségi gránátok ellenére is alig pár nap után megakadt, és a verduni ütközet is pont olyan állóháborúvá alakult, mint amilyen a nyugati front mentén szinte minden más csata is volt. A franciák időközben Pétain admirálist bízták meg a védelem megszervezésével. Pétain az egyetlen lehetséges útvonalon, teherautók véget nem érő sorával szállíttatta a Verdun környéki állásokba az embereket és a hadianyagot, bár ahhoz, hogy sikerrel járjon, két, tőle független tényező kellett.
A németek – ahogy a háborúban egyébként máskor is – a gyors előrenyomulással kikerültek a saját tüzérségük támogató lőtávolságából, így az első támadás sikere, legalábbis rövid idő alatt, megismételhetetlen lett – a teljesen szétlőtt, ráadásul az eső miatt amúgy is mocsarassá vált talajon még a kisebb ágyúkat sem volt egyszerű mozgatni, de a megnyúlt frontvonalakra lőszert, ételt vagy vizet szállítani sem volt könnyű.
Ha ez nem is lett volna akadály, több napon át tartó hóvihar kerekedett, vagyis az időjárás ismét a kegyeibe fogadta az amúgy hősiesen védekező franciákat.
A németek ráadásul nem az eredeti terveknek megfelelő arányban érték el az eredményeket: a Douaumont-erőd elfoglalása valóban komoly siker volt, a francia sajtó nem is nagyon számolt be arról, hogy az erőd elveszett, viszont közben a németek is komoly, négy ezrednyi veszteséget szenvedtek el. Ráadásul az egész, kilenc hónapon át tartó csatára vetítve az első hetekben sikerült csak ilyen nagyokat előreugrani: a verduni csatában a németek sosem kerültek néhány kilométernél közelebb magához Verdunhoz.
Április elejére 120 ezres német veszteséggel szemben 133 ezer francia állt, ráadásul a frontvonalak csak igen kis mértékben változtak – egy-egy kisebb terület, ahol korábban falu vagy erőd volt, ugyan gazdát cserélt, de számottevő nyereséget egyik fél sem rajzolhatott fel a térképekre. Az ütközet ráadásul azért is különleges volt, mert a katonák egy része szinte nem is látott tűzharcot, a veszteségek legnagyobb részét a két hadsereg szinte folyamatosan működő tüzérsége okozta.
Az ütközetben igazi fordulópontot egy jó 150 kilométerrel távolabbi esemény hozott: a brit és francia erők 1916. július elsején megindították a somme-i támadást, amely szinte azonnal komoly erőket vont el a Verdunnél hónapok óta csak szenvedő németektől. A terv pont ez volt, hogy a front egy másik pontján összpontosított támadással tehermentesítsék a borzalmas veszteségeket szenvedő francia védőket, viszont a siker értékéből elég sokat levon az a tény, hogy a veszteségek Somme-nál is elérték a milliós nagyságrendet.
A verduni ütközet ráadásul nem ért véget, őszig a már megszokott állóháború folyt, tüzérségi előkészítés, roham és visszavonulás tüzérségi előkészítés, roham és visszavonulás után. Egy idő után Falkenhayn sem tudta tovább hitegetni a császári hadvezetést azzal, hogy a franciák felmorzsolása jól halad, ősszel Hindenburg admirális vette át tőle a parancsnokságot. Igazi változást azonban ő sem tudott hozni, az októberben indított francia ellentámadás decemberre visszafoglalta a németek által még tavasszal elfoglalt erődöket,
a verduni vérszivattyú pedig 1916. december 18-án állt le – a frontvonal szinte pontosan ugyanott volt, ahonnan februárban elindult az egész.
A csata végét végül több tényező együttes hatása okozta:
– az osztrák-magyar erők komoly veszteségei a keleti fronton,
– a taktika teljes csődje,
– a somme-i ütközet ember- és hadianyagigénye.
vagyis az, hogy a németek nem engedhették meg maguknak azt, hogy egy eleve presztízscsatának indult hadműveletben vesztegessék el az erejüket ahelyett, hogy stratégiailag fontosabb helyszínekre összpontosítanának.

A borzalom jelképe.
Verdun több szempontból is fontos részlete az első világháborúnak. Nem csak azért, mert elképzelhetetlen statisztikai adatok egész sorát lehet darálni a halottak számától kezdve a felhasznált hadianyagon, vagy akár csak az eltelt időn át, hanem mert az egésznek tényleg semmiféle hadászati, stratégiai vagy egyéb értelme nem volt. Jellemző például, hogy a csata alig 150 kilométerre a francia fővárostól zajlott, a két helyszín között ég és föld, vagy inkább menny és pokol volt a különbség.
Párizsban a háború borzalmaiból ekkoriban semmit nem érzékeltek az ott élők, a színházak, éttermek, kávéházak működtek, az ellátás pedig olyannyira nem akadozott, hogy még a heti egy húsmentes napot sem kellett igazán komolyan venni. Az embereknek fogalmuk sem volt, hogy nem messze tőlük másodpercenként több tucatnyi embert tép cafatokra az ágyútűz, és hogy néhány kilométernyi gránát szaggatta mezőért százezrek adják az életüket.
Verdun azt is bebizonyította, hogy az ellenség felmorzsolása őrültség, ha a támadók egyetlen eszköze az, hogy újabb és újabb, teljesen értelmetlen támadást indítanak a keményen beásott védők ellen. Ismét bebizonyosodott, hogy még a legalaposabb tüzérségi előkészítés sem képes teljesen felszámolni a védelmi állásokat, és a megfelelő utánpótlás nélkül akár pár kilométernyi távolság is áthidalhatatlan messzeséggé válik.
Ez persze nem jelentette azt, hogy a két hadsereg stratégái a megfelelő következtetéseket vonják le. A franciák például részben a verduni tapasztalatok alapján döntöttek úgy, hogy megépítik a Maginot-vonalat, azt a 350 kilométer hosszú erődrendszert, amit a németek nemes egyszerűséggel megkerültek a második világháborúban. Illetve ez nem teljesen igaz, a németek megtámadták a Maginot egy-egy pontját, és a szellőzőnyílásokon keresztül az odabent rejtőzködőkre robbantották a bunkerek egy részét.
Verdun ettől függetlenül jelképpé vált, a csata, amit mindkét résztvevő fél is pokolként aposztrofált, a német-francia megbékélés egyik sarokköve lett jó néhány évtizeddel később. 1980. szeptember 22-én az akkori német kancellár, Helmut Kohl, és az akkori francia elnök, Francois Mitterrand egymás kezét fogva emlékeztek a történelem leghosszabb csatájának áldozataira. Az emlék azonban nemcsak emiatt élő még ma, 100 évvel a csata kezdete után is. Az ilyen mértékű pusztítás nyomait azonban nem tünteti el a politikusok bánata: a Verdun környékének egy része még ma is fokozottan veszélyes terület, a fel nem robbant, néha vegyi anyagokkal töltött lőszerekből még most is százezernyi várja, hogy valaki rosszul érjen hozzá.
Forrás:KOLBERT ANDRÁS
http://index.hu/tudomany/tortenelem/anagyhaboru/2016/02/21/nem_gyozni_akartak_csak_pusztitani/