Lőszermentesítés, fel nem robbant bombák Magyarországon

Még tíz évvel ezelőtt is néhány budapesti bérház kapuján látható volt az ecsettel mázolt cirill betűs felirat, amely egykor arról tájékoztatta a romeltakarítókat, hogy a terület aknamentes. A háborúból visszamaradt robbanószerkezetek és lőszerek felkutatása, hatástalanítása az élet újraindulása szempontjából nélkülözhetetlen volt. A magyar honvédségi tűzszerészet ekkor született: 1945 szeptemberétől egy bolgár őrnagy kezdeményezésére már hazai egységek, úgynevezett aknakutató munkásszakaszok kezdték begyűjteni az irdatlan mennyiségű fel nem robbant muníciót, ami a német és szovjet csapatok, illetve az angolszász légi erődök jóvoltából itt ragadt.

Az ország hat hónapon keresztül hadszíntér volt, több frontátvonulás is történt, a debreceni csatát a második világháború egyik legnagyobb páncélosütközeteként tartják számon. A két hadsereg óriási arzenált hordott össze, a leghevesebb tüzérségi párbajok a németek legfontosabb, előre kiépített kárpát-medencei védelmi objektuma, a Margit-vonal mentén folytak. Az 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Zászlóalj járőreinek napjainkban is ezen a nyomvonalon – Veszprém, Fejér és Pest megyében, illetve az egykor ostromlott Budapesten – akad a legtöbb dolga; míg az utóbbi tíz év során keleten Bács-Kiskun és Csongrád, nyugaton Vas és Zala adta a legkevesebb feladatot. Az 1974 óta vezetett statisztikák szerint az évi mintegy 2500 bejelentés nyomán több mint kétmillió kilogramm (majd ötmillió darab) robbanótestet kellett ártalmatlanítani, de ebben benne vannak a rendszerváltás előtti százezer fős hadsereg lejárt szavatosságú lőszerei is. “Úgy számolunk, hogy még száz évig lesz dolgunk” – mondja Hajdú Gábor zászlóaljparancsnok. Munkájuk intenzitását és területi eloszlását a nagyobb beruházások is befolyásolják: a pláza- és autópálya-építések környékén mindig rengeteg tennivaló akad. 2006-ban az M0 északi szakaszánál nyolc hónapig voltak visszajáró vendégek, tavaly az Északi vasúti összekötő híd pilléreinek megerősítésénél a búvárok hét 500 kilós bombát hoztak fel.

A leletek több mint kétharmada gyalogsági lőszer, a többi aknavető gránát, kézigránát és akna. De találni I. világháborús srapneleket is, amelyek százéves korukhoz közelítve is “kitűnő egészségnek örvendenek”. Az ezredes szerint az ember a pusztító eszközök összerakásánál dolgozik a legprecízebben. A bombák aránya csupán másfél százalék, érthető okokból mégis ezek kerülnek a leggyakrabban a hírekbe. A fővárosban hét-nyolc méter mélyen, a feltöltött réteg alá túrva szinte

bárhol találhatunk,

a mélygarázst is tervező beruházások (irodaházak, kereskedelmi központok, nagyobb lakóépületek) a tűzszerészek legmegbízhatóbb ügyfelei. Nagyobb fejlesztéseknél ezért még az első kapavágás előtt az előírások szerint mentesíteni kellene a munkaterületet, a fémben gazdag sittel feltöltött Budapesten azonban a detektorok sokszor hasznavehetetlenek. Az új épületek gödrein kívül került már elő bomba a Bazilika felújításánál, találtak harckocsiaknát a Sziget fesztiválon, kézigránátot a Váci utca kellős közepén, amit helyben kellett felrobbantani. Három hónapja a Ferenciek terén a templom tetőszerkezetéből operáltak ki egy még éles német páncéltörő gránátot. Az angolszász légierő minden bizonnyal a Déli vasúti összekötő hídnak szánta azt az ötszáz kilós, illetve egytonnás bombát, melyek miatt pár hete fél Budát le kellett zárni. A tűzszerészek nem voltak meglepve, amikor az Infoparkhoz riasztották őket, a hidat annak idején több hullámban sok “rácsapás” érte. Azon sem csodálkoztak, hogy a két behemótot a markoló több száz méterre a hídtól fordította ki a földből. Úgynevezett tömegdobásnál lehet ekkora a hibahatár, a tűz alá vett pilóták pedig mindig igyekeztek a lehető leggyorsabban végezni. Lehet, hogy épp a sietségből fakadó úgynevezett vetési hibának (rossz szögben végzett kiengedésnek) is köszönhető, hogy az óriásbombák annak idején nem robbantak fel, de az is lehet, hogy “jó testhelyzetben landoltak”, csak puhára estek.

A harcok során kilőtt robbanótestek mintegy tíz százaléka nem robbant fel, ami azért történhetett, mert a lőszerek, bombák csak a kilövés vagy kioldás után élesednek be. A repülőgépeket elhagyó küldemény a légáramlattól kipörgő légcsavartól vagy égőgyújtós időzítéstől, esetleg elektromos élesítéstől válik fegyverré; a tüzérségi lőszerek élesítőszerkezeteit a kilövéskor keletkező tehetetlenségi erő, illetve röppályája során a centrifugális erő hozza működésbe. Ha minden a fegyvertervezők elképzelése szerint történik, akkor a robbanótest becsapódáskor, a gyújtószerkezet “leműködése” után robban. A bombák esetében azonban elég egy kisebb pilótahiba, és a több száz kilós halálosztó csak beássa magát a talajba. Ugyanez történik, ha az élesítésre kevés a magasság, az idő. De az sem volt ritka, hogy a lőszergyártásban alkalmazott hadifoglyok szándékosan selejtet termeltek. A dél-budai óriásbombák viszont máig harcképesek maradtak, ha ugyanis a talaj nem nedves, akkor az alkatrészek a levegőtől elzárva még csak nem is nagyon rozsdásodnak. Az orrgyújtóra mért nagyobb ütés hatására a lágymányosi egytonnás szörny öt-hatszáz méteres körzetben mindent letarolna maga körül, amit a robbanás szeizmikus ereje és levegőt elszívó hatása csak fokozna. A legnagyobb eddig kiásott bomba kétszer ekkora volt. Egy robbanótest valószínűleg

az idők végezetéig ártalmatlanul

fekszik, ha nem nyúlnak hozzá; ha pedig nincs sötét folt a múltjában, akkor többnyire gond nélkül szétszedhető. A szalag mellett rabszolgaként dolgozó foglyok azonban néha épp a biztosítórendszert hagyták ki a szerkezetből, így az szinte bármikor felrobbanhat. A tűzszerészek számára komoly rizikófaktor a váltakozó hadiszerencsével járó “sufnituning”: minden hadsereg igyekezett ugyanis a kezére került ellenséges lőszerraktárak, bombatárolók tartalmát felhasználni, és ha ez nem ment automatikusan, akkor a katonák improvizáltak. A zsákmányolt bombáknál a gyújtószerkezetek menete és a bombákba kialakított fészek közé az oroszok a méretkülönbség kiküszöbölésére sokszor újságpapírt csavartak. Hatvan év azonban még egy Pravdát is kikezd, így az egyre kevésbé rögzíti a gyújtószerkezetet. Számos esetben mindkét fél a típusra nem jellemző komplett berendezéseket épített be utólag, de kívülről az sem látható, hol állt le földet érésig a gyújtási lánc. 2006-ban négy tűzszerész lelte halálát munkavégzés közben, az elmúlt tíz évben hét embert veszítettek. Az önjelölt tűzszerészek, a civil halottak száma is körülbelül ennyi, az áldozatok leggyakrabban a robbanószert megpiszkáló fiatalok vagy fémgyűjtők voltak. A statisztika valószínűleg még elszomorítóbb lenne, ha a Heves megyei Vécs környékén néhány éve a határban nagy mennyiségű lőszert találó középkorú férfi terve sikerül: az illető az egész rakományt egy kohónak próbálta eladni mint beolvasztható nyersanyagot.

A tűzszerészek azonban már semmin sem lepődnek meg. Jártak már temetésen, ahol a leengedett koporsó alatt lapult az akna, mentettek már fát, amely békésen körbenőtte a beléfúródott aknavető gránátot. Hoztak fel lőszert bükki barlangból, 100 méter mélyről, de ereszkedtek le kútba és kotorásztak hűtőládában is. A lakók találtak gránátot a küszöb alatt és a liftben is, ahol az ellensúlyt részben három nehezebb lőszer képezte. A háború után bő ötven évvel egyszer egy teljesen aláaknázott hídhoz kellett kivonulni, más alkalommal egy hortobágyi tanyához hívták őket a szomszédok, mert a gazda egy jó nehéz bombához kötötte ki a házőrzőt, mivel a kutya minden más tereptárgyat simán elhúzott.

Lidérc

Solt környékén a tűzszerészek munka közben egyszer hadtörténeti jelentőségű leletet, a Lidérc fedőnevű világháborús magyar “csodafegyver” egy megmaradt darabját ásták ki. A találmányról tudtak a történészek, de egyetlenegy sem maradt fenn belőle. A Magyar Királyi Honvédség a kedvezőtlen hadihelyzetet látva támogatta az újszerű fegyverek kifejlesztését, a negyvenes évek elején a Haditechnikai Intézetben megalakult a rakétafejlesztési szakosztály. A Lidércet a zárt kötelékben támadó bombázógépek ellen szánták, a munkálatok a legszigorúbb titoktartás mellett folytak. A folyamatnak egy 1942-es találmány adott jelentős lökést, amikor Pulváry Károly fizikus, aki a filmgyártásban hangrögzítéssel foglalkozott, elkészítette az úgynevezett rezonánsgyújtót. A találmány lényege négy érzékeny mikrofon, amelyek segítségével a gyújtó a beállított motorhang leghangosabb értékénél lépett működésbe. A németek által készített, nem irányított rakéták csapódógyújtóval voltak felszerelve, így csak közvetlen találat esetén működtek. A magyar találmány lehetővé tette, hogy a rakéta akkor is felrobbanjon, ha csak megközelítette a célpontokat. A Lidérc a világon a második levegő-levegő rakéta volt, és az első abban, hogy a cél által működésbe hozott gyújtóval és a hatást fokozó vegyirepesz-köpennyel is rendelkezett. A kísérletek 1944 nyarán még a kezdeti fázisban jártak, a gyártás a júliusi bombázások után Csepelről Diósgyőrbe került, ahol a DIMÁVAG 4. sz. lőszergyárában elkészült az első 50 darabos mintasorozat. A fegyvert a Budapest körüli harcok során átalakítva, földi indítással, földi célpontok ellen alkalmazták. A háború során a feljegyzések, dokumentumok megsemmisültek, mindössze egy másolat maradt fenn. A tűzszerészek jóvoltából az eszközt sikerült rekonstruálni.

Forrás:http://magyarnarancs.hu/tudomany/